Iamblikhosz
| Iamblikhosz | |
 | |
| Született | 250 körül Khalkisz |
| Elhunyt | 330 körül |
| Állampolgársága | római |
| Foglalkozása |
|
| Filozófusi pályafutása | |
| Nyugati filozófia 3.–4. század | |
| Iskola/Irányzat | újplatonizmus |
| Akik hatottak rá | Porphüriosz |
| Fontosabb művei |
|
 A Wikimédia Commons tartalmaz Iamblikhosz témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Iamblikhosz (ógörögül: Ἰάμβλιχος, arámi nyelven ya-mlku, „Ő egy király”, latinul: Iamblic(h)us Chalcidensis), (Khalkisz, Szíria, Coelosyria, 250 körül – 330 körül) szíriai, valószínűleg arameus származású, görögül író filozófus. Főleg Apameiában élt és tanított, az újplatonizmus dualista irányzatát hozta létre.
Az ókori hagyomány az újplatonista türoszi Porphüriosz (Porphyrius) tanítványának mondja. A platóni és püthagoreus tanokat szintetizáló, misztikus rajongó volt, aki az isteneknek, a démonoknak (daimón) és a lelkeknek az anyagi világ felé felé süllyedését és e süllyedésből a jóslás és a varázslás rejtélyes szertartásai útján való fölemelkedését és az istenséggel való egyesülését hirdetve, maga is titokzatos, csodás hírnevet szerzett magának.[1] Csodatetteiről életrajzírója, Eunapiosz ír.
Az egyik legfontosabb műve a De Mysteriis, amit a misztériumokról írt. Iamblikhosz ebben azt állítja, hogy az olyan „barbár szent népek”, mint amilyenek az egyiptomiak és az asszírok voltak, még őrizték a régi tudást, még „ismerik az istenek eredeti neveit”, amit a hellének már elfelejtettek. Ennek pedig az az oka, hogy a keletiek hagyományőrzők, ellenben a hellének folyton újítanak. Ez a „csodás és titokzatos Kelet” toposza. Keleten még tudják a választ a legfontosabb kérdésekre, még őrzik az ősi titkot, amit Iamblikhosz kora a gyors fejlődésben és az új vallások, mint a kereszténység megjelenésével elfelejtett.[2]
Másik fontos műve a püthagoreusok iskolájáról írt könyve (Pythagorica), bár ez leginkább kompiláció korábbi iratokból. Püthagorasz több művének is fő témája, mivel őt csodatévőnek ábrázolta és egyfajta Jézus-ellenképként is értelmezhető. „Az istenekről” (Peri theón) című művét egyik leghíresebb követője Flavius Iulianus római császár felhasználta a „Héliosz király” című írásában. Iulianus a keresztény hit elhagyása után 351-ben Nikomédiába, Pergamonba, majd Epheszoszba utazott, ahol a neoplatonizmus és Iamblikhosz hívévé vált és Aedesius neoplatonista filozófus tanítványa lett.
A Kelyhet mindenkinek felajánlják,ám a bort mindenkinek önszántából kell meginnia,
azon ősi bölcsesség értelmében,
amelyet a hallgatás a mai napig érintetlenül megőrzött.
Jegyzetek
[szerkesztés]Források
[szerkesztés]- Ókori lexikon I–II. Szerk. Pecz Vilmos. Budapest: Franklin Társulat. 1902–1904. , Iamblichus
- Világirodalmi lexikon IV. (Grog–Ilv). Főszerk. Király István. Budapest: Akadémiai. 1975. 694. o.
Kapcsolódó szócikkek
[szerkesztés]