Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2013-3-2
A csillagászati színképosztályozás (szűkebb értelemben) a csillagok vizsgálatának, fejlődésük modellezésének fő módja. A csillagokat luminozitási osztályokba és spektrális tulajdonságaik alapján színképosztályokba sorolva megbecsülhetjük hőmérsékletüket, felszíni gravitációjukat és különféle fémek gyakoriságát (a csillagászok minden, a hidrogénnél és a héliumnál nehezebb elemet fémnek neveznek). A becsléseket az elméletek helytállóságának ellenőrzésére összevethetjük a kísérleti eredményekkel, vagy új elméleteket, modelleket alapozhatunk rájuk; így nyerhetünk képet a csillagok fejlődéséről.
A csillagok színképében többnyire elnyelési vonalakat figyelhetünk meg, mivel a csillagok igen ritka légköre a fényt kibocsátó fotoszféra fölött helyezkedik el. A csillagok külső régióiban található elemek nyomvonalai úgy rakódnak a felszín eredetileg folytonos spektrumára, mint William Wollaston lángfestő kísérletében — ő alkohol lángjába helyezett nátriumsót, és így figyelte meg a kontinuumban feltűnő nátriumvonalakat.
A csillagok színképében felismert vonalak helyzetét sokáig kézzel rögzítették, majd megpróbálták ezeket a kémiai elemek laboratóriumokban kapott emissziós vonalaival azonosítani. E módszer különösen eredményes volt a napkutatásban: így fedezte fel 1868-ban Pierre Janssen és Sir Joseph Lockyer egymástól függetlenül a Földön addig ki nem mutatott héliumot (Héliosz: Nap, görögül) a Nap légkörében. A kémiai analízis új módja lehetővé tette egyrészt a csillagokat felépítő kémiai elemek meghatározását (ezek 99%-a hidrogén és hélium, a maradék 1% főleg C, N és O), másrészt a csillagok színképosztályokba sorolását (latin eredetű kifejezéssel: a spektrálklasszifikációt).-->
